- Anyu, ne! Anyu! – riadtam fel sírva hajnaltájt a legújabb s legrégibb rémálmomból. Megint, s mindig ugyanaz. A kezemben lévő fénykép szinte életre kel előttem. Édesanyámat látom rajta, egy erősakaratú, optimista, mindig mosolygó asszonyt, kinek az adta meg a szabadságot, a kiérdemelt pihenést, ha az erdőben kedvenc lovával száguldhatott a szélben. Theresa, neki volt a legszebb neve a világon, de porba hullott minden, csupán emlékek maradtak, töredékek. Emlékek a legjobb napokról életemben, és a legrosszabbról. Nem tudok felejteni, nem megy. A veszteség túl erős, ráadásul az álmaim sem könnyítik meg ezt a harcot magammal szemben. Ez már napról napra rosszabb, azt hittem idővel könnyebb lesz, de mégsem.

 

Álmomban újra átélem azt a szörnyű pillanatot, mikor a tó melletti tisztáson vágtatott át szélsebesen, majd egyszer csak a ló felugrott és ledobta hátáról… anyám a kőkupacba ütötte a fejét; a vér hajpántot festett halántékára, többé nem kelt fel. Apám kiborult, bár nem látszott rajta semmi, arca kővé vált, és a puskájával a kezében haladt a riadt állat felé… Vörös folyam, vért látok mindenütt a könnyfátyolon keresztül.

 

A sósvíz patakokban szánt barázdát arcomon. Nem hiszek a szememnek - még így, álmomban sem. Mire felriadok, és megnyugszok a közegtől, rájövök a tényre, egyedül maradtam. Apám, bár megveszi, s teszi, amit kérek, nem foglalkozik velem. Részeges lett. Bár olyankor nem veszekszik, verekszik velem, csak sír. Sokszor hallom szobájából, mikor bánattól rekedt hanggal vonja kérdőre magát, s az Istent.

 

Kimegyek az istállóba, Noir* szeretetteljesen pillant felém, s dörgölődik hozzám, én megetettem, letakarítom őt, beszélgetek vele. Csak neki tudom elmondani, ami a szívemet nyomja, lelkemet szorítja; ő a támaszom. Úgy érzem megért engem. Órákig tudok vele lenni. Gyönyörű, szép, fekete szőrét simogatom, ráülök, majd ráhajtom fejem. A hajam vízeséséként omlik reá, a szőkésbarna, hosszú, hullámos hajzuhatagom, mikor az erdő felé tekintgetek vörös-kék gyöngyszememmel.

 

A nap már delel. Ebédidő. Ideje bemennem a házba. Apám igazi művész az ételek terén; a kedvencemet készítette el, halászlét. Csendben étkezünk, mint általában, de ez a csend zavaró, feszültséggel telt levegőt kavar fel. Látom, valami zavarja őt. Mint mindig, most is magára öltötte pókerarcát, de a mozdulatai elárulják őt. Keze kissé remeg, s a gondráncok is megjelentek már homlokán, majd megszólal:

 

- Diana, légy szíves, ha végeztél, mosogass el.

 

Majd otthagy, miközben csalódottan bólintok felé. Reméltem, elmondja mi bántja; tudom, hiú remény volt. Miután elmosogatok, felszaladok a szobámba, s elolvasom anyám jegyzetfüzetét. 

”Ha már teljes a káosz lelkedben, vedd ezt kezedbe, nyissd ki a belső szemed, lelked szemét, és láss, értsd meg a világot!”

Igen. Erre van most szükségem. Átlapozom a füzetet, majd visszatérek az első oldalra, és olvasni kezdek, pár soron viszont megakadt a szemem:

„Ha testi lény az ember, akkor a halállal véget ér minden. Ha azonban szellemi lény és a test csupán hüvelye ennek a szellemi lénynek, akkor a halál csak átváltozás…”**

 Sírva fakadok, anyám tipikus gondolkodásmódja. A halál átváltozás, csupán egy új kaland kezdete.

 

 Elpakolok, majd ismét Noirhoz megyek. Felnyergelem, majd irány az erdő. Elügetünk a ”Fájdalom” tisztásához. Gondolatokba merülve a naracs-vörösszín horizontot bámulom, majd tekintetem a hídra esik. Anyám imádta a leszakadt hidat, órákig vizsgálgatta, jegyzetelt róla, még a történetét is elolvasta. Mikor rákérdeztem, hova ez a nagy kíváncsiság, egy nevetéssel válaszolt:

 ”Ó… ez csak egy ostoba hóbort, Diana. Ne foglalkozz vele.”

Az idő kellemes, mégis kissé felhős, bárányfelhők úsznak az égen, majd a sötétség lassan elnyel mindent, a hold is kacérkodik paplanjával.

 

A híd hívogat, kérleli, hogy menjek oda. Felpattanok Noirra, majd egy rövid gyorsvágtában hamar megérkezem. Régen elfeledett érzés költözött lelkembe, a kíváncsiság, az öröm és a megnyugvás. S érzem, mindezt a híd túloldalán lelem meg, bár a másik vége leszakadt, ez az apróság nem zavar. Lenézek a mélybe, látom a tavat fodrozódni pár méterrel alattam. Noirral hátrálunk kicsit, majd nekifutásból előretörünk, rá a hídra, át a hídon… de a csobbanás elmaradt, majd csak egy nyerítés és egy riadt-örömteli sikoly hallható, mikor a hold átbújt a felhők sorfalán, és megvilágította a hidat a leereszkedő ködön át.

 

 

* - Noir (fr.) fekete

** - Tolsztoj idézet       

 

 

 

Súgó Még nincs hozzászólás.