Álom
Egy folyosóról álmodtam. Hosszú folyosó. Hosszú és egyenes. Mint egy alagút. Olyan, amiről emberek ezrei számolnak be ”útban a halál felé”. Egyesek egy hosszú, sötét alagútról gagyognak, melynek végén egy fényalak vonz, s amihez egyre csak közelednek, de nem érik el.
Mások egy csendes, kihalt tóról, melynek partján egy facsónak áll. Beleülnek, s eveznek a túloldalra. Hajtja őket a kíváncsiság. Minden csendes, a tó felszíne sima – ez hátborzongató! – miközben csak az evezéstől piciny hullámok keletkeznek, és csak az evező csobogása hallható.
Mire mindkét példámmal célba jutnánk; felébrednek, mámoros, oly vágyott vagy esetleg féltett álmukból.
Nos az enyém is hasonló álomvalóság. Valóság lenne? Nem tudom, de habozok megcáfolni a valóságot, mert mi lenne az, mely annyira valóságos és mégis csak egy álom? Összezavarodtam.
Már lassan három hete üldöz ez az álom, látomás. Nem hagy nyugodni, nem hagy pihenni. Ha alszok, álmodok és bármily közönségesnek is, látszik – félek, sőt rettegek tőle.
Hajnalonként verejtékben úszva fölriadok, szívem vadul ver, pupilláim kitágulnak, a levegőt kapkodom. Majd egy óra múlva megnyugszom, de nem merek visszaaludni, félek.
Nem bírom tovább! Pszichológushoz nem merek elmenni, bolondnak néznének az emberek. A barátaim, ők, sajnos; két éve nem érintkezem velük. Magányos lettem, savanyú, hideg és kiégett. A barátaim elfeledtek, bár én sem kerestem őket. A szomszédaim elkerülnek - mint egy koldust, csavargót -, bár én is elkerülöm őket. Csak a jobbszívű emberek kínálják fel segítségüket, de én mindig elutasítom őket.
Rettegek attól, hogy valakit közel engedjek magamhoz, megszeressem, majd ő is elhagy, mint a barátaim, mint… Mary. Ő róla ne is beszéljünk többet. Legyen elég annyi, hogy ő is elhagyott. Visszatért oda, ahonnan jött, hiszen e szerető nő csak onnan jöhetett: az angyalok közül. De meghalt! Két éve! Elvitte a tüdővész.
Holnap lesz az évfordulója kedvesem halálának.
Gyötör a fájdalom, ó! És igen, az álom!
Lassan éjfél, nem bírok elaludni. A régi idők fényképeit nézegetem, Maryt, a barátaim az egyetemről, munkahelyemről. A diplomaosztót, a szüleimet és a kishúgom, Heidit.
Elálmosodtam. Összepakolom a fényképeket, belerakom egy fadobozba és bezárom egy fiókba az éjjeliszekrényemen. Leoltom a lámpát, és elnyom az álom.
’Hosszú folyosó. Egy hosszú folyosó. Hosszú és egyenes. Halványzöld csempék fekszenek sorban ahhoz a… a bíborfüggönyhöz közel, mely mögött egy ajtó állhat; fény, árnyak.
E folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoznak. Amolyan, modern, fehér, egyszerű ajtók.
Elindulok. Úgy érzem követnek, figyelnek. Bár lehet, hogy csak beképzeltem magamnak?! Megpróbálok benyitni egyikbe – másikba, de eddig mind zárva van. Egyre gyorsabban próbálom kinyitni a hozzám legközelebb lévőt – sikertelenül. Megriadtam. Mögöttem a sötétség. Már szinte rohanok eszeveszetten. Mind be van zárva! Közeledek a bíbor függönyhöz. Árnyak! A plafonon lámpák világítják utam, de ha elhagytam egyet – vettem észre - kiolt és követ a sötétség. De a folyosó fénye olyan volt, mint hajnalban a szürkület. A bíborfüggöny természetellenesen világított. Már csak pár méter – Istenem segíts! – és ott vagyok. Három méter… már annyi sem.
Remegő kezem felemelem, hirtelen belekapok a bíborfüggönybe és… hatalmas fény vakít el, majd hirtelen az üres feketeség maradt velem.
Nem tudok mozogni, megbénultam. Nem látok semmit sem, megvakultam. Elment a hangom, megnémultam.
Halotti csönd; hátborzongatónak tűnik, majd lassan valamiféle kellemes, meghitt, oly vágyott nyugalom lepi el lelkem.
Halk suttogások.
A csendben felhangzott egy ismerős hang, mintha Mary lenne az. De nem lehet, hisz ő halott! Csak a képzeletem játszik velem; de egy álomban?- ez abszurdum!
Kapkodom, kapkodnám jobbra – balra a fejem, de hiába, izmaim görcsbe rándultak. Csupán rángatózok egy picit, de többre nem vagyok képes. A nevem, a suttogások, a nevem kántálják.
Andrew, Andrew, Andrew… suttogják összhangban megállás nélkül. A fülem cseng. Semmit sem hallok, csupán annyit, hogy Andrew. Majd a suttogások elhalnak. Némaság. Majd egy földöntúli lágy női hang szólít.
”Andrew! Andrew, figyelj, figyelj a hangomra! Kövess! Ne félj! Itt vagyok! Halld a hangom! Andrew! Figyelj rám!”
Ez a hang. Ha ébren lennék én egészen biztos, hogy elájulnék, na de egy álomban? De mégis, azt hiszem lehetséges. A sötétség elhalványul. Csupán egy alakot tudok kivenni szemeimmel. Fény öleli körül testét? Nem! A fény a testéből árad. Egy nő. Istenem! – sikoltottam fel. Egész lénye, teste ezüstös, kissé áttetsző. Hosszú haja lágy hullámokban omlik vállaira, még jobban kiemelve azt. Magas homloka sima, ránctalan, arcáról semmit sem lehet leolvasni, de én mégis úgy érzem, örül, boldog. Nagy mandulavágású szemei ezüstösen csillognak. Egy szintén ezüstös hosszú szoknyaruhát visel mely, elfedi lábait. A hangtalan lépéseiből következtetve nem visel lábbelit.
Ez Mary! Ez Mary! A szellemlény Mary! Már nem értek semmit, de boldog vagyok, boldogabb, mint még sohasem voltam álomban.
”Ez nem álom, Szerelmem! Kérlek, kövess! Ez nem álom, és nem is valóság. Jöjj! Kövess!”
Követtem őt. Lábaim, testem az előbbi bénultságból feloldódott, engedelmeskedett akaratomnak, Mary akaratának.
Előtte álltam, de nem mertem megérinteni, csak figyeltem, tanulmányoztam. Pont úgy néz ki, mint két éve, semmit sem változott. Féltem, ha hozzá érek, eltűnik, vagy csupán olyan, mint a köd, keresztül nyúlok rajta. Ahogy ezt végiggondoltam, halk kuncogást hallottam; halk, csilingelő nevetést. Kedvesem nevetését. Arcára néztem, mosolygott. Szemei vadul csillogtak. Majd így szólt:
”Kérlek, fogd meg a kezem, Andrew! S jöjj velem! Rengeteg megbeszélni valónk van. Ne aggódj, időnk van rá, elég, időnk a végtelenségig! Örökké velem maradsz! Már két éve várok erre a pillanatra, s most végre itt vagy! Többé nem hagylak el! Fogd meg a kezem, kövess!”
Másnap egy kutya vonyított, és kaparta az ajtót a Liliom út 636 alatt. A szomszéd, Alice átszaladt megnézni, hogy mi történt. Meg egyébként is, tudomása szerint a környéken nem volt kutya.
Benyitott.
Az itteniek nem igen zárták be házaikat, mert ez egy eléggé nyugodt környék volt. Nagyon ritka, hogy betörnek erre egy házba, vagy esetleg lopnak.
Az előszoba után átvágott a nappalin és a folyosó végén megtalálta a hálószobát. Tudta, hogy illetlenség, amit tesz, de aggódott, megijedt. Kissé beljebb lökte a hálószoba résnyire nyílt ajtaját.
Meglepődve nézett a hullafehér középkorú férfira, aki teljes nyugalomban feküdt ágyán. Közelebb lépett hozzá. Halott. Valószínűleg megállt a szíve. Arcára nézett. Majd hirtelen sikoltott. A hulla mosolygott. Mr. Andrew Morwell mosolygott.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés