Egy új élet reménye
Arra gondolok, hogy egy hercegnő vagyok. Hosszú, gyönyörű, csipkés szoknyaruhát viselek. Végig húzom rajta kezem, mintha egy nem létező porszemet söpörnék le róla. Különleges, igazán drága anyagból készült, mintha csak rám öntötték volna. Talán így is van. Hiszen e világban minden lehetséges. Elmosolyodok, majd kacagva – ugrándozva szaladok keresztül a szobán. Megcsodálok minden apró csecsebecsét. A hatalmas égbenyúló ablakot, melyről vízesésként omlik le a függöny. A baldachinos ágyam. Az egész szoba akkora, mint egy ház. Csodálatos. Szabadság. A sarokba állított tükör elé ugrándozok, s belepillantok. Meghökkenek a látványtól. Hosszú lenszőke hajam, szeplőtelen bőröm, hatalmas nefelejcskék szemeim tekintenek vissza rám. Majd a tükröt kezdem pásztázni. Gyönyörű, öntöttvasból készült rózsafonat futkos körbe rajta.
Meghallok egy hangok, a madarak csicsergését. Vidáman felnevetek, szinte feltépem az ajtót, ahogy rohanok a természethez. Száguldok. Keresztül a mindenen. Boldogan, gyermetegen. Szabad vagyok. Újra része a csodának. És igen. Valóban kislány vagyok, ahogy apró lábaimmal immár a mezőn táncolok. A pillangók, a remény jelképei repkednek egyik színpompás virágról a másikra. Kitartom két kezem, mintha a szellő, a halk fuvallat csak ölbe kapna. A szárnybontogató fiókája. És igen. Valóban repülök. Csak hinnem kell benne. Hiszek. Miért ne tenném?
Lassan kinyitom szemem. Azt sem vettem észre, hogy becsuktam. Körbepillantok. A varázsnak vége. Szélanyó magamra hagyott, Pillangótestvérek eltűntek a ködben. Szomorúan felsóhajtok, de meglátok az erdő szélén egy kis kunyhót. Egy újabb kalandra készen, de lassan lépkedek a kuckó felé. Egy kiscica állít meg utamon, nem enged. A szemében egy különös csillogással néz rám. Cinkosan. Mintha csak érteném üzenetét: később, gyere, játszunk most egy kicsit!
Boldogan követem.
Útközben elhaladok egy patak mellett a cirmost követve. Egy kis falucskába érkezünk. Mindenhol kisgyermekek. Vagy mégsem? Szárnyuk van, akár a szivárvány, a nap minden csillogását visszaverő lepel.
Egy kisfiú áll meg velem szemben.
- Szeretnél itt maradni? – kérdezi.
Az örömtől, a csodálattól nem tudtok megszólalni, így csak mohón bólogatok, miközben eszembe vésem a hely minden apró zegzugát. Ezt ő is észrevette, de csak mosolygott.
- Már látom a válaszod.
Meglepetten nézek rá, szinte el is felejtettem, hogy itt áll mellettem. Majd folytatta:
- Menj, köszönj el! Később találkozunk, ígérem!
Elszomorodok, de aztán nevetve ugrok a megilletődött fiúcska nyakába.
S lassan eltűnt minden, elhalványodott a látomás. Ne! Kétségbeesett vagyok, de ez az érzés is hamar tovaszáll, mert tudom, hamarosan visszatérek.
Egy pityegő hangra ébredek. Szemeim ólomsúlyúak. Mindenhol tisztítószerszag terjeng. Megmozdítom fejem, halkan felnyögök.
Nem vár itt senki sem, nincs kitől elbúcsúznom. Magányos vagyok. Újra és utoljára tekintek szememmel e világra. Tudom. Érzem. A szívem visszavágy a testvérekhez, a tündérekhez. Nem akarok itt maradni. Újra magam elé képzelem a kisfiú kedves kék szemeit, csintalan mosolyát. Elmerengve nézem, majd látom, a kép megelevenedik előttem.
”Visszatértél!” – szemeim könnyes örömtől ragyognak.
Még mielőtt teljesen átlépném a határt, hallom, ahogy az orvosok az életemért küzdenek. Még rájuk nézek redős szemeimmel, majd csak egy szót suttogok alig hallhatóan: viszlát.
A kisfiú megfogja kezem. Ránézek, ő bólint. Mosolygok, nevetek, a hangom visszhangzik. S kéz a kézben szaladunk a fénybe, a mezőre, ahol már várnak.
Még mielőtt átléptünk volna a fény fátyolán, a tündéri fiú hirtelen megtorpan, alakja kezd elhalványulni. Elengedi kezem, megölel, csókot ad arcomra, majd hátrál pár lépést, és mosolyogva integetni kezd. Még mielőtt teljesen feladnám a reményt, a fiú suttogó szavakkal búcsúzik, de nem örökre.
- Hamarosan találkozunk!
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó